Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Argetnin dog – Őszi Csaba / Los Diavolos Kennel

2014.09.14

„Mindenben, amivel foglalkozom, a maximumra törekszem!”

 

Őszi Csaba igen mozgalmas életet él. Elfoglaltságai miatt csak hosszas, több hónapos egyeztetés után sikerült végül leülnünk beszélgetni. Csaba, az argentin dog fajtahonosítója 18 éve töretlenül foglalkozik dogotenyésztéssel. Első benyomásom az volt, hogy sportos megjelenése, határozott, dinamikus viselkedése mennyire hűen tükrözi szeretett fajtája habitusát, nyilván nem véletlenül.

Los Diavolos kennelének kutyái nemcsak jól felismerhető, „los diavolos” típusjegyeket mutatnak, de nemzetközi szinten is igen magasan jegyzett minőséget képviselnek. (A cikk megszületésekor értesültem legfrissebb sikerükről: Szandokán nevű kan Európagyőztes címet nyert.)

 

- Talán túlzás nélkül állítható, hogy a fajtahonosító vállát nagyobb teher nyomja, mint másokét, hiszen ő az, aki megismerteti az embereket egy addig ismeretlen fajtával, sok esetben ő adja meg azt az arculatot, mely a később meghatározó lehet. Te hogyan élted meg mindezt?

 

- Megmondom őszintén, hogy én sosem mint „fajtahonosító”közelítettem meg a tenyésztést. Akik ismernek, tudják rólam, hogy mindenben, amivel foglalkozom, a maximumra törekszem. Így van ez a sportban, a munkában és a kutyatenyésztésben is. Emellett sosem szégyelltem tanulni másoktól. Hozzá kell tennem, hogy különösen kezdetben, mikor internetnek még híre-hamva sem volt, sokkal több időt és energiát igényelt az információszerzés.

A dogózásba viszonylag tisztán körvonalazott szándékkal fogtam. Szerettem volna egy olyan kuriózumfajtát tartani, mely nagy testű, sportos, rövid szőrű, intelligens és egészséges. Jártam az országot, később a világot a „fajtámat” kutatva, mígnem Bécsben meg nem láttam egy import argentin dogot dr. Otto Schimpf tulajdonában, akit a fajta európai apostolának tartanak. Azonnal tudtam, „ő” az, akit kerestem. Hamarosan kiderült, hogy Magyarországon ismeretlen a fajta. Nem kevés utánjárást követően végül 90′-ben Szerbiában sikerült megvásárolnom – saját és az országban is – első dogomat, aki egy argentin import kan és egy holland szuka párosításából született. Nagyon jó kutya volt, aki magában hordozta a fajta  kiemelkedő tulajdonságait: dinamikus, intelligens, barátságos, játékos volt, kiváló vadászkészséggel megáldva.

Ahogy felmerült a tenyésztés gondolata, rá kellett jönnöm, hogy az még nehezebb ügy, ugyanis Európában kevés volt az igazán minőségi kutya, Argentína meg igen messze van, másrészt nem is szívesen adtak el kutyát külföldre. Nagyon-nagyon sok pénzbe és időbe telt tehát az információgyűjtés és ismeretségek kiépítése. Tagja lettem az Amerikai Dogo Szövetségnek és kinti rokonokon keresztül  a fajta megálmodóival és kitenyésztőivel a Martinez családdal is felvettem a kapcsolatot. Ők addigra már abbahagyták a tenyésztést, de készséggel irányítottak egy általuk elismert tenyésztő házaspárhoz, hogy a minőség javításához további kutyákat hozhassak be az országba.

Időközben abban a fantasztikus szerencsében volt részem, hogy 94′-ben személyesen is megismerkedhettem a perui Luis Milla de la Cruis-al, a világhírű El Tumi kennel tulajdonosával. Sikerült összebarátkoznunk és tőle vásároltam a 93′-as világkiállításának második helyezettjét, Ucayali del el Tumi-t, akire a később tenyésztést alapoztam. Még ebben az ében érkezett hozzám szintén Cruis-tól  Yunca de el Tumi nevű szuka is. Innen kezdve folyamatosan Argentínából frissítettem az állományomat, aminek eredményeképpen kiforrtak a Los Diavlos kutyák.

 

- Összefoglalnád röviden, hogy mik kenneled kutyáinak azon jellemzői, melyek a számtalan hazai és nemzetközi sikerét eredményeztek,  illetve hogy milyen gyakorlati tenyésztői munkásság vezetett idáig a maximalizmus mellett?

 

A Los Diavolos kutyákat markáns fejtípus, kifogástalan anatómia, roppant fizikum és emellett kiváló mozgás jellemzi, mely kimagasló intelligenciával és nagyfokú vadászkészséggel ötvöződik. Nehéz lenne felsorolni azokat a címeket, melyeket saját és tőlünk származó kutyáink elértek. Ahogy korábban is mondtam, én a dogozásban is mindig arra törekedtem, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból és a kutyáimból. Ez a versenyszellem hajtott arra, hogy keressem az erős konkurenciát, hiszen nyerni csak erős mezőnyben dicsőség. Végigjártam Európát, majd később már az argentinokkal versenyeztem. Legnagyobb elismeréseim között azonban mégis azokat tartottam számon, melyek nem szalagokban, vagy kupákban „mérhetők”. Ilyen volt például, mikor Eduardo Lavado argentin tenyésztő, a Los Medanos kennel tulajdonosa 2000-ben az én egyik kanommal akart fedeztetni. De említhetném azt a megtiszteltetést is, mikor dr. Otto Schimpf, aki a fajta egyik legjobb, legelismertebb bírája, Európa öt legnevesebb tenyészetébe sorolta kennelemet. Szintén meghatározó emlék és óriási elismerés, mikor a már említett Schimpf úr a 2005-ös CACIB-on mindkét nap az én kutyámat ítélte a legjobbnak (saját import, argentin champion kutyájával szemben is).

Azt, hogy mi vezetett idáig egyszerűbb röviden összefoglalni, mint amennyire sok munkával és idővel járt megvalósítani az életben. Számomra három alapelv létezett és létezik a mai napig:

Az első, hogy minőséget csak minőségből lehet produkálni. Mindig törekedtem arra, hogy csak a legjobb alapanyagból tenyésszek. Ezért jártam a világot, nem kevés időt és pénzt áldozva, hogy a legjobb vérvonalakkal frissítsem sajátjaimat.

A második elvem, hogy szigorúan és kizárólag a legjobb minőségre szelektálok. Ez lehet, hogy kissé keményen hangzik, de másképpen nincs értelme kimagasló vonalakkal dolgozni, ha utána  nem a legmagasabb színvonalra törekszik az ember.

A harmadik alapelvem a stabil és körültekintő vonaltenyésztés fenntartása, melynek eredményét az előző két alapelvhez való viszonyulás határozza meg. Maximalizmus nélkül a vonaltenyésztés csak olyan beltenyésztéshez vezet, mely rövid időn belül visszájára fordul.

Persze hozzá kell tenni, hogy a tenyésztői sikerekhez szerencse is szükséges, de ennek szerepét annál jobban tudjuk minimalizálni, minél többet, minél elszántabban megteszünk mindent célunk eléréséért. Számomra ez nem kérdés, hiszen a dogozás nekem már olyan hobbi, életforma, életcél, mely nélkül elképzelhetetlen lenne az életem. Ha soha többé nem tenyésztenék, akkor is mindig lenne argentin dogom.

 

- Kutyáid jellemzői között kiemelted a határozott vadászkészséget. Tudvalevő, hogy az őshazában a tenyészalkalmasság részét képezi ennek konkrét felmérése is. Hogyan lehet ezt Európai, hazai körülmények között vizsgálni, illetve szempont lehet-e ez a mai dogo tenyésztésben?

 

- Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy az argetnin dog vadászkutya, nem pedig „harci kutya”, ahogyan egy időben teljesen tévesen titulálták A régi idők legnagyobb tenyésztői kizárólag a vadászokból kerültek ki, akiknek funkciójában használható kutyára volt szükségük. A dogo az egyetlen fajta, melynek feladata a nagyvad (vaddisznó, puma) önálló felkutatása és lefogása (nem megölése!) addig, amíg a vadász oda nem ér. Az agrentin dog tehát mindenekelőtt egyedülálló munkakutya és ilyen a megközelítésből értelmetlen volna tenyésztésével komolyan foglalkozni anélkül, hogy belső adottságaira, elvárt készségeire ne fektetnénk hangsúlyt. A mai „modern” viszonyok között ennek garanciáját egyedül az jelenti, ha olyan kiemelkedő kennelből vásárolunk kutyát, ahol a küllem mellett nagy hangsúlyt fektetnek az eredeti funkció megőrzésére is. Többek között ezért is importáltam a legjobb argentín kennelek kutyáiból.

Azt is hozzá kell tenni, hogy az említett tenyészszemlék tesztjein, ahol a kutyának határozott fogással kell megállítania egy vaddisznót, vagy éles vadászatokon kizárólag a kutyák testi épsége forog veszélyben és gyakorlatilag csak ők sérülhetnek meg komolyan. A vaddisznó vastag bőre és sodrony durvaságú sörtéi miatt legalább annyira védve van, mint az őrző-védő segéd a kutyaiskolában.

A 90′-es évektől kezdve én minden kutyám vadászkészségét leteszteltem. El szerettem volna érni azt is, hogy az eredetihez hasonlatos tesztet mi is beemeljünk a tenyészalkalmassági vizsga követelményei közé, de ez a túl nagy ellenállás miatt végül nem sikerült. A hazai viszonyok között, bizonyos helyeken ma is le lehet mérni a kutyák meglévő vadászkészségét fogságban tartott, ketreccel elválasztott vaddisznókon. Ebben az esetben persze átfogó képet nem kaphat az ember a dogo összetett vadászkészségéről, de a vad iránti érdeklődését, reakcióját meg tudja vizsgálni. Texasban legálisan rendeznek az eredetihez hasonló teszteket (hangsúlyozottan nem állatvidalalt!), ahová egész Európából utaznak ki tenyésztők, tulajdonosok, jelezve, hogy igenis van igény a dogo eredeti belső adottságainak megőrzésére.

 

Nem próbálták meg mások, más irányban kihasználni a dogo adottságait? Gondolok itt a kutyaviadalokra, orrvadászatra. Milyen legális alternatíva létezik a fajta számára a vadászaton kívül, ami eredeti formájában hazánkban nem engedélyezett?

 

Hallottam próbálkozásokról, de szerencsére az általad említett egyik területen sem vált be igazán. A viadalokon a pittbullnak nem nagyon volt ellenfele.  Az orvadászoknak pedig túl ritka, túl drága és legfőképpen túl feltűnő. Sajnos markáns külleme és az egy időben jellemző negatív hangulat miatt egyesek a dogo-t is veszélyes „harci kutyaként” állították be. Sőt – teljesen érthetetlen okokból – egyes országokban (Anglia, Hollandia) mai napig tilos a tartása. Ezen sztereotípiák hatására sokaknak fogalma sincs arról, hogy a dogo milyen csodálatos adottságokat rejt.

Mivel a kitenyésztése során mindig is alapvető elvárás volt vele szemben a magas szintű intelligencia, ezért természetesen sport célú őrző-védő munkában kitűnően lehet használni, ahol intelligenciája mellett látványosan veszi hasznát hihetetlen fizikai adottságainak. Mindezek ellenére a dogo az egyik legjobb és legmegbízhatóbb családi kutya is egyben. Egy igazi dogoval nem fordulhat elő, hogy túlzottan agresszív, vagy családját, gazdáját fenyegeti. Bár hívatlan vendég számára megjelenésük igen félelmetes, ezért elsőrangú házőrzők, az agrentin dogok mindig is barátságos, gazdájukat szolgáló, kiszámítható viselkedésű kutyák voltak. A kezelhetetlen, vad argentin dog nemcsak nem kívánatos, de fajtájának szégyene is egyben.

 

- Közismert dolog, hogy a fehér színű kutyák úgy általában érzékenyebbek, és leginkább a különféle bőrbetegségekre fogékonyak. Ilyen téren mi a helyzet az argentin doggal?

 

- Ez valóban így van. Mindazonáltal emiatt is törekedni kell az erős pigmentációra a tenyésztés során, mely azonban ahtározott fehér színű szőrzettel párosuljon, hogy a pigmentáltság ne „üssön át” a szőrzeten. Sokáig nem volt követelmény a komplett fogazat, melyet igen nehéz volt korrigálni. Sajnos azonban nagyobb gondot jelent a fajtában látensen megbúvó, süketségért felelős gén, mely a fajta kialakítása során az egyik ős által véletlenül került a dogoba. Ezt a problémát csak nagyon akkurátus, módszeres szelekcióval lehet minimálisra csökkenteni, de sajnos még így is előfordulhat.

A más fajtáknál sem ismeretlen, sőt egyre gyakoribb tápallergia is előfordul, de szerintem nem többször, mint más esetekben. A különbség csak annyi, hogy a tünetek, a dogo fehér színe miatt sokkal látványosabban jelentkeznek.

 

- Olvastam, hogy talán a 80’-as években „kettévált” a fajta. Szétszakadás miben jelentkezett, illetve mi lett a folytatása?

 

- Valóban így van. Azidőtájt megváltoztatták a standardot és a marmagasság 60-65 centis határát feljebb tolták. Nehéz megindokolni ennek okát, vélhetően a küllemkiállítások „show”-ja nagyobb látványosabb kutyákat kívánt. Korábban is volt méretbeli különbéség a déli és északi területek kutyái között, mely  ezáltal még nagyobbá vált. A magasság növelése mellett az egyre csontosabb, nehezebb, molosszus típusú kutyák kezdtek divatba jönni, melyek fizikailag már teljesen alkalmatlanok voltak ellátni eredeti, vadász funkciójukat.

Szerencsére a tenyésztők a 90’-es években kompromisszumot kötöttek, melynek eredményeképp lejjebb vitték a korábban megnövelt mérethatárt és száműzték a „molosszoid” szót a standarból, hiszen az argetnin dog egy dinamikus, elfogó vadászkutya és annak is kell maradnia.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. november